Találtam egy szép gondolatsort:
"Kilenc (nyolc, hét, hat) hónapon át vágyakozva gondoltál RÁJUK. Epedőn vártad azt a pillanatot, amikor végre, végre a karjukban ringatnak. A szó szoros értelmében "kitapostad", hogy a szemükbe nézhess - és most eljött az idő. Nincs olyan ember, akit ne töltene el büszkeséggel ez a pillanat: "NAGYSZERŰEK, TÖKÉLETESEK A SZÜLEIM!"
De higgyél nekem, a látszat csal. NAGY-ra nőttek, az biztos. De hogy TÖKÉLETESEK-e? Hamarosan rá fogsz jönni, hogy milyen hatalmas az előtted álló feladat. Azt tanácsolom: örülj az életnek, de ne táplálj hiú reményeket: a szülők nevelése mindig is idegőrlő, hálátlan, ugyanakkor izgalmas kihívás volt és marad. Úgymond kemény dió, amibe beletörik a fogad. És mindez már akkor, amikor még nincsenek is fogaid!...
És ne hidd, hogy van elég időd a szoktatásra! Ez a végzetes tévedés igen hátrányos lenne a szüleid személyiség-fejlődése szempontjából. A nevelést rögtön meg kell kezdeni, ahogy meglátod a napvilágot. A szüleid sem gondolják másképp. Ők a természetüktől fogva félénk lények, és szükségük van a te segítő, erős kezedre és a még erősebb akaratodra, hogy megkapaszkodjanak benne, és a sgítségeddel biztonságosan hajózzanak gyermek- és ifjúkorod zátonyai között... Már az első nap tudatnod kell velük, hogy ki viseli a nadrágot (a rugdalózót)."
Részlet Edith Thabet: Szülők spenóttal c. könyvéből
