Reggel öt órára állítottam be a mobilomat. Persze négy óra ötvenkor kipattant a szemem...
Érdekes módon nem éreztem idegességet, csak várakozást. Furcsa volt így "bevonulni", hogy tudtam, igen, ma szülni fogok...
Előző este már hatkor megvacsiztam, hogy ne legyen tele a gyomrom túlságosan, reggel pedig már nem is reggeliztem. Megittam egy kávét, meg utoljára egy bögre málnalevélteát.
Lezuhanyoztam, felöltöztem, persze már hat órakor pikk-pakk készen voltunk a párommal.
Megkértük apukámat, hogy negyed hétre jöjjön értünk, és akkor hétre kényelmesen beérünk...
Szegény párom jobban izgult, mint én, legalábbis rajta nagyon látszott. :)
Én nyugtatgattam, hogy nem lesz olyan vészes, ne aggódjon. Eszembe jutott, hogy milyen morbid lenne, ha a szülőszobán is így lenne. :)
Reggel 6.53-kor értünk a kórházba. Leültünk az aulába a szülőszoba elé. Cammogtak a percek, nem akart telni az idő.
7.02: Dokim befutott. Mondta, hogy egy perc és jön.
7.05: Köszönjek el apától, előkészítés, vizsgálat következik. Kb. 1 óra múlva jöhet utánam, majd szólnak. Én a kis retikülömmel bevonultam...
Vizsgálat: már bő két ujjnyira ki vagyok tágulva, magzatvíz tiszta.
Adatfelvétel, kórházi hálóing, öltözzek át...
Fogjam a tusfürdőt, törölközőt, WC papírt.
Ja, a páromnál minden kinnmaradt a táskában (aki közben elment bedobni egy kávét).
Gyors telefon, soványmalac vágtában jöjjön vissza, mert kellenek a cuccok.
Rekordidőt futott, kb. két percébe telt a mutatvány, igaz, szakadt róla a víz. Na, ez a nap is jól kezdődik.
Hiányzó dolgok a kézben, jön a szülésznő (nem fogadtam, de végülis nem bántam meg, mert nagyon aranyos csajszit sikerült kifognom), borotválás, beöntés.
Esküszöm a beöntéstől jobban tartottam mint a szüléstől. Kb. negyedóra inga az előkészítő helyiség és a WC között (két lépés).
Azt hiszem jól sikerült a beöntés, így elmentem zuhanyozni. Elkészültem. Fél óra várakozás, mert közben a dokinak befutott egy másik betege, fájásokkal.
Jöttem, mentem a szülőszoba folyosóján, és még mindig csak várakozást éreztem. Semmi izgalom, gondoltam, ez már ciki, hogy mindjárt szülök, és csak azt érzem, hogy a babámat a karomba szeretném fogni. Nem érdekel, hogy fájni fog, nem érdekel, hogy utána napokig fájdalmaim lesznek.
Csak legyünk túl a nehezén.
8.30: Jön a dokim, keressünk egy szimpatikus ágyat, ahová letehetem magam, megrepeszti a burkot...
Felfeküdtem, a doki kicsípte a burkot, és éreztem a lábam között, hogy folyik a meleg magzatvíz...
Ez az érzés már ismerős volt, mert az első fiam születésekor is repesztették a burkot...
A doki mondta, hogy kb. egy órát várunk, és megnézzük, hogy hogyan alakulnak a fájások...
Cammogott az idő, fájások sehol, párom sehol.
Jött a szülésznő, hogy császároznak valakit, ha végeznek, bejöhet a párom is, addig sajna nem.
9.15: Fájás csak hébe-hóba, az sem jelentős, fekszem, várok. Jön a szülésznő, kérdezi a férjem nevét, mondja, hogy most már bejöhet.
9.20: Párom teljes zöld szerkóban megjelenik, odakísérik hozzám. Még mindig csak gyenge fájásaim vannak, magzatvíz szerintem mind elfolyt, a pocaklakó minden mozdulatából kivehető, hogy ez kéz, ez láb, ez fej. Sokat mocorog.
Beszélgetünk a párommal, nézelődik, barátkozik a környezettel.
9.40: Szülésznő, doki jön, fájások még mindig sehol. Marad az oxytocin. Bekötik az infúziót, várunk...
9.50: Első fájások megérkeznek, kb. négypercenként, úgy harminc másodpercesek, már örülök, hogy végre történik valami.
10.20: Szinte már szóhoz sem jutok, kétperces fájások, köztük néhány másodpercnyi szünettel, az egész testem egy nagy fájás. Csöndben vagyok, fehérre szorongatom párom ujjait, akivel most valahogy nem igazán esik már jól csevegni.
10.30: Doki bácsi berobog, nézi az arcomat, viccesen meg is jegyzi, hogy már kicsit másabb az arckifejezésem, mint fél órával előtte. Eltűnt a mosoly...
10.33: Szülésznővel együtt nézik az nst-t, valami nem oké, én is észreveszem, mondják, hogy forduljak erre, meg arra. Ja, azt hiszik még sok kedvem forgolódni, mikor már majdnem szétszakadok.
Doki mondja, hogy lassan jön a kisfiam, méhszájamnak már csak a pereme látszik, de lehet, hogy nyakán lesz a köldökzsinór, úgyhogy csak ügyesen. Mondtam, hogy igyekszem... És még sikerült egy mosolyt is kipréselnem magamból.
10.37: Igen, ez már tolófájás, én is érzem... Szakad rólam a víz, közben ráz a hideg és iszonyú fájdalmaim vannak. Rámhúzzák a "csizmát", páromnak kiadja dokikám az utasításokat, meg persze nekem is. Jó, következőnél nyomunk...
Nagy levegő, nem ordítunk (nem mintha addig ordítottam volna, meg sem mukkantam), nyomás...
Fáj, nagyon, párom emeli a fejem, én meg a doki nyomjuk-húzzuk a lábamat fölfelé. Közben nyomok, mint a fene. Pisi sugárban, doki bácsimat be is teríti. Na, azt mondja, reméli most már akkor így szerencséje lesz... Nem győzök bocsánatot kérni. Csak mosolyog, azt mondja, hogy legalább látja, hogy jó helyre nyomok... :D Vicces.
És ismét fáj, és nyomunk, fej fel, láb felhúz, doki karral a hasamba, és nyomunk.
Artikulálatlan ordítás, rájövök ez igen, ez én vagyok. Mondják, hogy mégegyszer nagyot nyomjak.
Jó, legyen, újabb ordítás, nagy nyomás.
Kinn van a feje. Na, ez nagyon fájt, elhatároztam, hogy innen kezdve nincs ordítás, mert csak az energiámat viszi.
Elérkezik a következő futam... Nyomás, mondják, hogy jó, mindjárt kinn van, édes, nagyhajú baba, csak nyomjak. Nyomok még egyet, jó nincs köldökzsinór a nyakán, mindenki megnyugszik.
Utolsó nekifutás, három hatalmas nyomás, és igen, megkönnyebbülök, érzem, hogy kész...
10.55: Sírás, igen a fiam... Szakad a könnyem, nézem, férjem mosolyog, simogat, hogy ügyes vagyok, gyönyörű a baba.
Hasamra teszik, mázos, ragacsos, nagy fekete hajjal. Mindkét füle lelapul, a doki piszkálja, hogy milyen édes, párommal együtt körberajongják.
Én puszilgatom a fejét, hihetetlen, megvagyunk.
Szülésznő és az orvos kérdezi, hogy apuka elvágja-e a köldökzsinórt. Igen, persze, reszket a keze, a másik kezével megfogja a csuklóját, így sikerül koordinálni az "ollós" kezét.
Pihenek... Kérdezik a baba nevét, mondjuk, hogy Marcell. Istenem, igen, két fiam van... Hihetetlen.
Dokim tippelget, azt mondja, max. 2 kiló 90. Párom ölébe adják a kis jövevényt, viszik mérlegelni. Dokim vigyorogva jön vissza, hogy 3100 gramm, és 56 centi. Szép baba, aranyos, apuka dédelgeti. Doki megfogja a kezem, simogatja, mondja, hogy ügyes voltam. De ő ezt is megmondta, kb. 3 órás szülésre számított már az elején, mert jó az alkatom. Nem tévedett, tulajdonképpen mindent összevetve, valóban annyi volt. Bár a "harcos része" alig több, mint egy óra. Újra mosolygok, meg is jegyzi, hogy már jobb a színem.
Apa és a szülésznő visszajöttek, meg kellene szülnöm a méhlepényt. Csak nem akar jönni.
Kis rásegítés infúzióval, semmi. Kb. 20 perc múlva, dokim már agyonnyomorgatta a hasam, nagy nehezen kijött a lepény. Lábam között vizsgálódnak, odahívja apát is. Nem jó, hiányoznak belőle darabok. Már hárman szemlélgetik. Dokim közli, hogy rövid altatás következik, ki kell pucolni a méhet, de akkor már altatásban össze is fércel. Jópofi, ezért kedvelem, mindenből viccet tud csinálni. Érzem, hogy jó kezekben vagyok. Páromtól búcsúzunk, altatás után jöhet csak be ismét. Jön az altatóorvos, infúzióba két fecskendőnyi "kábítószer", még hallok beszédet, de már nem értem.
Következő kép, minden forog, sehol senki. Aztán mintha megéreznék, hogy felébredtem, szülésznő és doki jön, beszélnek hozzám. Rossz egy kicsit, mindenből kettőt látok. Pihenjek, a műtét sikerült, szépen kitisztított, össze is varrt.
Most már csak pihennem kell. Párom is bejöhet, beszél hozzám, kába vagyok, de percről percre tisztul a látásom. Így fekszek kb. egy órát.
Egyszercsak jön egy beteghordozó, mondja, hogy utazni fogunk, mondom oké. Segít átvergődni egyik ágyról a másikra, és elindulunk. Cókmók az ágy végébe, mondja a páromnak, hogy megvárjuk, megyünk a másodikra.
A liftben a beteghordozó közli velem, hogy babás szoba lesz... Az okát nem firtatom, sejtem. Ő mondja, hogy jobb lesz így. Én beleegyezem, most úgy érzem, hogy már minden mindegy, csak pihenjek. Két óra van. Kereken.
A nővérpultnál közlik, hogy búcsúzzunk el a párommal, oda már nem jöhet velem. Rosszul esik, jó lett volna, ha még velem marad egy kicsit. Na, mindegy, addig telefonálgat. Én sms-eket küldözgetek az ismerősöknek.
Délután fél négy, nem bírok felkelni, csak ülök az ágy szélén. Nagyfiam sem jöhet be, az ajtó előtt megállnak, onnan integet. Küldi a puszikat.
Mondja, látták a tesót, aranyos. Mondtam, hogy jó, másnap majd már kimegyek, de még nem tudok. Puszilok mindenkit. Fájnak a varrataim, szédül a fejem. Lefekszem, beszélgetek a szobatársakkal. Aranyosak, nevetgélünk.
Este hat óra. Már megjártam a WC-t, tudok mocorogni, a táskámból elkezdek kipakolászni. Hozzák a kisfiamat. Alszik, olyan békés. Szoptatni még nem tudom, fel sem kel. Gyönyörködöm benne. Büszke vagyok rá.
Barátkozom a gondolattal, hogy újra anya lettem. Csodálatos érzés. Most még a fájdalmaimat sem érzem, csak boldogságot, mérhetetlent.
